A koboz pengése, a síp cifrázása, a dob ritmusa valami ősi ünnepbe visz, s már az első szavakból is fölsejlő döbbenetbe taszít: Ilyen időkről soha nem csikorogtak atyák a holnap kölkeinek. Krónikát ígér, mégis a létezés örök drámája valósul meg előttünk Nagy László költészetének forrásánál, földi és földöntúli erők hatása alatt teremtett verseiből, magával ragadó szertartásban. Az eredendő természeti mitológia, a krisztusi szenvedéstörténet és a mai kétségbeejtő idegenség föloldásának vágya egyesül itt a Medvezsoltárban, s a központba állított mű hatókörében. Az ifjúság, a szerelem szépséges küzdelme ellenére történik minden, s az értelmes létezés gyalázatára folynak az árulások és az átváltozások. Gondolhatunk Bartókra, de már nem a szarvassá vált fiúk végleges elszakadása a tét, sem az ősi medve-énekek elejtett állatának kiengesztelése, hanem a választás az álarcos dáridók medvetánca és a barlangba szorított vadállati sors között, mindenképp elpusztulva. E rettentő emberáldozat szertartásmestere Dóczy Péter. Törvényszerűen szerkesztett, a lényeg kifejtésére hangolt előadásban bízza magát a versek érzelmi hullámzására. Megjelenítve oldja föl Nagy László titkait, miközben új, megfejtésre váró titkokat sejtet. Ő adja a beszélt nyelv zenei képzetét. Míg Ivánovics Tünde a romlatlanság örök szólamán énekel, megejtő gyönyörűséggel, a Fábri Gézával szerzett zene varázslatára. Végül Nagy László művei kiterjeszkednek, s megrendítő egységbe tömörülnek általuk. S visznek a krónika reménytelensége fölé: ilyen időkről magam vérhólyag-ajkú diák dadoghatnék, de kinek – mégsem dadogva, mégis nekünk.

Ágh István