Ha szűkebb vagy tágabb környezetünkben, határon innen és határon
túl, a politikával és politikusokkal kapcsolatban valakit jobban
elragad a hév, akkor különböző állatfajtákat szokott emlegetni.
A kaméleon, a róka, az oroszlán, a sas, a sólyom, a szamár, a rák, a
cápa, a kígyó és még jónéhány, jellemző tulajdonságait párhuzamra
felkínáló szárazföldi, vízi avagy légi lény halad, szalad, repül, úszik
vagy éppen csúszik-mászik ebben a sorban, de a tüdős halakról ilyen
összefüggésben még nem hallottam.
A nevezetes élőlények képesek arra, hogy hosszú éveken át kiszáradt
folyókban, mozdulatlanul, szinte megkövülten éljék át az idők
viszontagságait, ám amikor bőven hull az eső és újból kedveznek
számukra a körülmények, akkor felélednek és – a déli félteke édesvízű
folyóiban, Afrikában, Ausztráliában vagy éppen Dél-Amerikában –
elkezdenek lubickolni.
Kéri László politológus, a Magyar Tudományos Akadémia
Politikatudományi Intézetének (MTAPI) főmunkatársa az állatvilágnak
ezeket a kövületi formáit azonban jóval északabbra, magyarországi
példázatként hozta fel: a szélsőjobb előretörésével visszatérhetnek
majd a nyílasok és mindazok, akikről azt gondolták, hogy végleg
eltűntek a történelem süllyesztőjében.
A televíziós talk-show-kból Erdélyben is jól ismert Kérit, ezúttal
nem virtuálisan, a Magyar Köztársaság sepsiszentgyörgyi kulturális
koordinációs központja hozta el és nem egymagában.
Az intézmény vezetőjének, Hadnagy Miklósnak telitalálata volt, hogy
a professzorral együtt érkezett gyakori vitapartnere, Stumpf István, a
Századvég Alapítvány elnöke, a FIDESZ kormány volt kancelláriamisztere,
a MTAPI-nek ugyancsak a főmunkatársa és így a romániai magyar közönség
minden meglátogatott városban jobb- és baloldali szempontokból
kiinduló, de okfejtésében, szóhasználatában, a különböző érvek
felsorakoztatásában ugyancsak kulturált és valóban demokratikus vitát
láthatott-hallhatott.
A nyílt színen vitázó felek bizonyos magyarországi politikusoktól,
tévés hírmagyarázóktól és nézettséget növelni óhajtó, mindenhez
egyaránt értő meghívottaktól eltérően nem érzelmi, nem személyt és
személyiséget sértő-sértegető, hanem jól körülhatárolható,
társadalmi-politikai fogalomkészlettel közelítettek meg valamennyi
kitárgyalt kérdéskört, lett légyen szó az elmúlt két évtized
rendszerváltási gyakorlatáról, a közelgő magyarországi
kormányváltásról, a magyarországi nemzeti kisebbségek parlamenti
képviseletéről vagy éppen a székelyföldi autonómiatörekvésekről.
Talán Stumpf emlegette leggyakrabban az érzelmi töltetű
társadalmi-politikai egymásnak feszülések racionalizálásának a
szükségességét, és mindketten példát is mutattak rá: nem csupán
érveltek saját felfogásuk mellett, hanem ugyanakkor kritikai szemmel
tudták nézni azt a két nagyobb politikai erőt is, amely Magyarországon
a bal- és jobboldalt képviseli;
Kéri szerint az MSZP saját ballépéseinek is köszönheti, hogy
eljátszotta társadalmi tőkéjét, Stumpf szerint pedig leginkább a másik
fél hibáiból diadalmaskodó FIDESZ-nek a konkrét társadalmi cselekvések
gyakorlatában akad még bőven tennivalója.
Közös és rokonszenves jellemvonása maradt mindkét politológusnak:
jónéhány hozzánk látogató politikustól vagy közéleti személyiségtől
eltérően nem nagy mellénnyel adtak tanácsot a romániai magyarság
számára, hogy éppen mit kell tenni, hanem bármilyen megközelítésű
nemzetpolitikai összefüggésben is, de hasonlóképpen gondolkodtak: a
saját probléma-megfogalmazást, a saját gondolatok elsőbbségét, a saját
eszközök igénybevételét nem pótolhatja semmi.
Jó volt hallgatni Kéri és Stumpf vitáját, mint ahogyan jó szívvel
oda lehetett figyelni az ugyancsak a kulturális központ szervezte, a
magyar történelmet a maga tudományosságában tárgyaló Romsics Ignác
előadásaira is. Sok-sok álpróféta száguldozása után az erdélyi
magyarság olyan higgadt, kiegyensúlyozott hangokat hallott, amelyekben
valóban felfedezhette a gondolkodás, a vitakultúra, a másokra figyelés,
a demokrácia európai értékeit. És ez javít egyben azon a
Magyarország-képen is, amelyen bizony olykor-olykor fordítunk egyet.
Székedi Ferenc | 2009-09-21 Új Magyar Szó
|